Megemlékezés az 1848/49 - es szabadságharcról és a rovásírásos helységnévtábla avatása

A kőhídgyarmati önkormányzat által szervezett ünnepi megemlékezéssel tisztelegtünk az 1848/49-es szábadságharc hőseinek emléke előtt tegnap, a templomkertben felállított emlékműnél. Az ünnepi megemlékezés keretében felavattuk falunk rovásírással írt helységnévtábláját is.
A zord idő ellenére is szép számban gyűltünk össze nemzetünk e jeles emléknapján, hogy méltóképpen emlékezzünk őseink értünk hozott áldozatára.
A megemlékezésen Juhász Gyula lakosunk, aki a párkányi városi múzeum igazgatója, beszédében kiemelte falunk szerepét, eleink hősies helytálását a gyarmati csatában is. Engedelmével a beszédének teljes szövegét is közöljük, hisz lényegretörő, tiszta tényeken nyugvó, jópár tévhitet eloszlató összefoglalója az akkori eseményeknek.
A rovásírással rót helységnévtáblánk avatása is az annak kijáró tisztelettel zajlott. Magyarságunk, nemzeti önazonosságunk nagyon fontos szelete írásunk megőrzése, ápolása, használata.
Örvendetes tény, hogy gyermekeink a környező iskolákban is szakkörök formájában már újra elsajátíthatják őseink által is használt írásunkat, és egyre több helyen jelenik meg a közéletben is. Az írás a magyar gondolkozáshoz, logikához idomodik, így akár idősebb korban is könnyen megtanulható.
Az ünnepi megemlékezésen készült képeket természetesen a fényképalbumban tekinthetik meg, mely az alábbi képre kattintva is elérhető:
 

Juhász Gyula ünnepi beszéde:

Tisztelt emlékező közönség, kedves barátaim, Gyarmatiak!

Megtisztelő számomra, hogy itt állhatok ma a kőhidgyarmati templomkertben, és együtt ünnepelhetek Önökkel nemzeti ünnepünkön, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 165. évfordulójára emlékezve. 165 esztendő nagy idő. 165 tavasz, tele várakozással, tele fogadkozással, néha lemondással és beletörődéssel, de mindig tele meg-megújuló új reménnyel. Reménnyel a szebb jövőbe vetett hitért, reménnyel a szabadságért, reménnyel a megmaradásért. De miből is fakad az a reménysugár, amely táplálja bennünk immár 165 éve azt a szabadságvágyat és élni akarást, amely – az embert próbáló, nehéz idők ellenére is – megtartotta népünket a Kárpát-medence eme kies szegletében. A tavasz első sugarai már megérintették e tájat. De a nagy rendező mintha gondolt volna egy nagyot, és néhány napja fehér hótakarót küldött a vidékre. A természet is mintha viaskodna önmagával, de végül mégis kénytelen engedni saját törvényeinek. Valahogy így érezhettek a márciusi ifjak is 1848 tavaszán, hogy aztán felszaggatva a jeget, kigombolt gallérral vessék bele magukat a szabadságért vívott forradalom eszméibe. Ilyenkor, március idusán, képzeletünket felzászlózva és kikokárdázva nemcsak kabátgallérunkat, de lelkeinket és szíveinket is, hálával gondolunk azokra a 48-as hősökre, akik bátorságból és hazaszeretetből jelesre vizsgáztak. Vajon elmondhatjuk-e ezt magunkról mindnyájan, mai magyarok? Nem válik-e sokszor a restség, a meghunyászkodás, a félrekacsintás uralkodóvá mindennapi életünkben? Ha megvizsgáljuk lelkiismeretünket, gondolhatunk-e mindig tiszta szívvel cselekedeteinkre? Honnan merítsünk erőt, hogy egyenes gerinccel tudjunk végigmenni az élet szabta rögös úton? Hogy unokáink is emelt fővel nézhessenek vissza ránk, ahogy mi is tisztességgel megsüvegeljük az előttünk járt ősöket.

Kedves barátaim!

Egyszerű a válasz. Bármelyik nemzet megirigyelhetné azt a dicsőséges és nagyszerű múltat, amelyet őseink hagytak ránk örökségül. Ne váljunk ennek az örökségnek az eltékozlóivá! Nem ezt érdemlik a 48-as szabadságharcosok, és nem ezt érdemeljük mi sem, itt élő magyarok a Felvidéken és szerte a világon. Remek példával szolgálnak erre a márciusi ifjak, akik nem kímélve testi épségüket, bátran szembe mertek szállni az önkényuralommal és a túlerővel. Becsüljük meg ezt az örökséget, mert ma is elmondható, hogy a hatalom nem bánik velünk kesztyűs kézzel. Gondoljunk csak iskoláinkra, az anyanyelvünk megregulázására tett sunyi törekvésekre, gondoljunk a riasztó népszámlálási adatokra. Megmaradásunkhoz merítsünk erőt nagyjainkból, abból az erkölcsi példamutatásból, melyet ők mutatnak nekünk. Akik példaképül szolgálhatnak minden becsületesen gondolkodó embernek, legyen az magyar, vagy bármilyen más nemzetiségű.

Tisztelt emlékezők!

Az 1848-as év kora tavasza a forradalmak szelét hozta Európa országainak többségébe, melyet a történetírás a népek tavasza jelzővel illette. A március 3-i pozsonyi országgyűlésen Kossuth nagy beszédben terjesztette elő felirati javaslatát, mely a közteherviselés kimondását, a kárpótlás melletti jobbágyfelszabadítást, a városi kérdés megoldását, a nép politikai jogokkal való felruházását, valamint a parlamentnek felelős kormány kinevezését foglalta magában. Nem egész két hétre rá, 1848. március 15-én megállíthatatlan robajjal tört felszínre a forradalom Pesten. Rövidesen hivatalba lépett a Batthyány-kormány, V. Ferdinánd pedig saját kezű aláírásával szentesítette a reformok megvalósítása érdekében született áprilisi törvényeket. Az új kormány április 20-án rendeletet adott ki a későbbi honvédség alapjául szolgáló nemzeti őrsereg, vagyis a nemzetőrség felállításáról. Mészáros Lázár hadügyminiszter az Esztergom vármegyei nemzetőrséget Komáromba rendelte. Így a kőhidgyarmati nemzetőrök a legjobban erődített, s a szabadságharcban kulcsfontosságú komáromi vár elfoglalását kapták feladatul. A több mint 1200 főre duzzadt csapat 500 szekér kíséretében még aznap este elérte Komárom falait. Mertz várparancsnok kénytelen volt engedni a hozzá érkező küldöttség felszólításának, és a nemzetőrök – köztük a gyarmati nemzetőrökkel – augusztus 11-én este hét órakor elfoglalták a komáromi várat.

Tisztelt emlékező közönség!

Az 1849 április 1-vel indult diadalmas tavaszi hadjárat falunkban is tett egy emlékezetes megállót, amiről igazolható tények tanúskodnak. Engedjék meg, hogy 165 év távlatából most felelevenítsem Önöknek a gyarmati csata eseményeit.
A Görgey Artúr fényes győzelmével végződött nagysallói csata után a császári hadak egy része Komáromnak, a másik része Párkánynak menekült. Gáspár András huszártábornok a megfutamodó császáriakat egészen Kéméndig üldözte. Görgey tábornok akként intézkedett, hogy a VII. hadtest állja el a pest – esztergom – nánai országutat, ezalatt pedig az I. és a III. hadtest igyekezzen Komáromhoz férkőzni.   Gáspár tábornok egy rövid pihenőt engedélyezett a legénység számára, s épp mikor tovább akart indulni, kapja a hírt, hogy Kőhidgyarmat felől ellenség közeleg. Az pedig nem volt más, mint az április 18-án Esztergomból megindult Wyss generális erős dandárja azzal a feladattal megbízva, hogy a Csata – Bény – Kéménd térségben állítsa meg a Kossuth – felkelőket. Wyss generális bízva a 2500 főből álló elit seregében, nagy elbizakodással Gáspár hadosztályára tört. A bátor honvédsereg a kitűnően felkészült Gáspár tábornok vezetésével rövid ellenállás után 1849. április 20-án Kőhidgyarmatnál szétverte az ugyancsak meglepett Wyss dandárját. A megrémült osztrák katonák eszeveszetten menekültek Párkányon keresztül Esztergom felé. 
Idézzük fel a leghitelesebb, maga Gáspár tábornok jelentését a csata kimeneteléről.
„Nagybény, 1849. április 20. A VII. hadtestparancsnokságtól
A magas magyar királyi hadsereg-főparancsnokságnak, Koltán                                                     
A hadtesttel N[agy]bényre érkezve az elővéd azt a jelentést hozta, hogy Kéméndet az ellenség megszállta. Ezért azonnal felvonultunk csatarendben, lovasságot küldünk ki a jobbszárnyra, majd aztán három harcvonalban Kéménd felé vonultunk előre. Ezt már elhagyottan találtuk, mivel csak gyenge részlegek tartották megszállva, továbbá azért is, mivel a Garam másik oldalán táborozó Horváth alezredes úr lőtte őket. Kéménden túlra érkezve azt tapasztaltuk, hogy Párkány felől erős ellenséges tömegek közelednek ide, ezért gyorsan előreküldtünk egy üteget és a megkerülő oszlopot gyorsabb előnyomulásra utasítottuk. A tüzérség azonnal lőtte az úton jövőket és a hegyszorosban a jobbszárnyunk felé előnyomuló részleget, amely erre Kőhidgyarmat helységen keresztül gyorsan visszavonult és állást foglalt. A megkerülő oszlop ütege erre az időre megérkezett és az oldalakat lőtte, egy másik üteg szintén előrejött és lőtte a csapatokat, amelyek azonban távolabbra húzódtak vissza, és egy óránál tovább ágyútűzzel válaszoltak. Ez idő alatt Horváth alezredes úr tüzérei mindig a hegyen előrehatolva lőtték az ellenséget, azonban valószínűleg eredmény nélkül, mivel az nem mozdult. Ezután egy tarack-üteg nyomult előre a falu közelébe és lőtte az ütegeket, mire valamennyien Párkány felé vonultak vissza. Távolabb azonban újból állást foglalt az ellenség, és lőtte Horváth alezredes urat. Ezt követően 3 huszárosztályt küldtünk előre Gyarmaton keresztül egy fél tarack-üteggel, és mivel az ellenség elkezdett előrenyomulni, néhány lövéssel visszavetettük. Gyarmatot lovassággal-, a Gyarmattól jobbra eső helységet gyalogsággal szálltuk meg. A csapatok már táborban vannak. Úgy látszik, hogy az ellenség néhány kisebb részleg kivételével, teljesen visszahúzódott Párkányba. A hadtestnek az erős ágyútűz ellenére nincs vesztesége. Gáspár tábornok“
A magyar honvédsereg részéről vérveszteséget nem követelő ütközetben azonban több császári katona vesztette életét. Közülük kettőt helyben temettek el, a többi halottat és sebesültet a császáriak összeszedték és magukkal vitték; a sebesülteket az esztergomi kórházba szállították.
Névery Rudolf, kőhidgyarmati segédpap az elhunytak anyakönyvében ekképp örökítette meg a véres eseményeket: „E hó 20-kán a nagy Kőhidtul kezdve, Fejes dombon, Alájárón, és Kis-Tatán végig a Császári és Magyar hadsereg közt történt ütközetbe elesett egy Császári vadász és egy más gyalog közlegény, amaz Kis Tatán ahol el is temettetett, ez pedig Fejes dombon, és eltemettetett a Kőhid Gyarmati temetőbe. A vitéz magyar hadsereg sértetlenül maradván foltatja a meg futamodott ellenség nyomozását, a ki számosabb halotjait, és sebesültjeit a két említetteken kívül föl szedvén magával tovább vivé.“
És ez volt Gáspár András, a vitéz honvédtábornok utolsó diadalmas fegyverténye. A VII. hadtest vezetését még az ütközet helyszínén átadta Pöltenberg tábornoknak, ő maga pedig szó nélkül elhagyta a csatateret.
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc hozadéka nemzetiségre való tekintet nélkül érintette az ország valamennyi népét. Felgyorsította a polgári átalakulást, de különösen a legszélesebb népréteg, a parasztság életében hozott óriási változást. A jobbágyfelszabadítással nyert polgári szabadságjogok mellé az egykori telkes, illetve résztelkes jobbágyok végre földtulajdonhoz jutottak.
Görgey később a nemzethez intézett búcsúszózatában ezt mondta: „Az igaz ügy örökre veszve nem lehet.“ Gondoljunk erre akkor is, amikor nehéz a vállalás, kínos a szembenézés és gyötrelmes a színvallás. Maradjon meg ez az ünnep mindig tisztának, lobogósnak és szabadnak. Vezéreljen bennünket az a három szó, melyet a 48-asok is zászlójukra tűztek: egyenlőség, szabadság, testvériség. „Mert az igaz ügy örökre veszve nem lehet.”

Kedves jelenlévők, most pedig hajtsunk fejet azon kőhidgyarmati nemzetőrök előtt, akik életüket is kockára téve, bátran részt vállaltak a magyar szabadságért vívott küzdelemben. Adózzunk tisztelettel és méltósággal dicső emlékük előtt:

Mészáros János
Lapáti Ignácz
Czakó Jósef
Dobson Jósef ifj.
Polóni Miklós ifj.
Verbók János ifj.
Verbók János öreg
Kabók Mihály
Rákota Mihály
Bagó Jósef 
Vas Jósef ifj 
Tóth Ferencz
Nemes István
Bachurek Imre

Kőhidgyarmat, 2013.03.16.              Juhász Gyula